Búcsúzás
Egy dolog bizonyos. A döntés megszületett. Innen már nincs visszaút. Valahogy nem bírtam nézni a körülöttem önfeledten ugrándozó vámpír családtagjaimat. Egy pillanat alatt fojtogatónak éreztem a levegőt, melyet beszippantottam. Egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy minden áron friss levegőre kell jutnom. A gondolatot hamar tettre váltottam. A hiányom senkinek nem szúrt szemet, hiszen el voltak foglalva a tervezgetés részleteivel. Egyetlen menedékhely villant be a képzeletembe, még pedig a terasz. Van ott egy kis a sarok, ahová a bentről kiszűrődő fény csak halványan jut el az emberhez. Pont ideális hely a számomra. A teraszra kilépve a meghitt csend és a sötétség fogadott. Az égen még a csillagok is fényesebben ragyogtak, mintha csak nekem örültek volna, hogy újra láthatnak.
Megkapóan gyönyörű éjszaka volt, melyet senki és semmi nem zavart meg. Végre egyedül. Nem akartam semmi mást magam körül érezni, csak egy kis csöndet, még a gondolatokat is megpróbáltam minél távolabb űzni magamtól. Nem akartam azzal a foglalkozni, hogy mit hozz a holnap. Egyszerűen élvezni akartam az erdő páratlanul szép világát, mely éjszaka számomra még varázslatosabb, titokzatosabb jelentőséggel bír. A fák meghitt ismerősként üdvözöltek. Az éjszakában mindig is az árnyékok játéka volt, ami igazából lenyűgözött engem. A szél hatására különös alakzatokká váltak. Megpróbáltam ilyenkor eljátszani a gondolattal, kitalálni, hogy vajon minek vagy kinek az árnyékát ismerem fel bennük. Ilyenkor vadabbnál, vadabb ötletek suhantak át az agyamon. Néha egy szarvas testét véltem körvonalazódni, máskor csak egy pillanatra láttam egy apró villanást, ami nem tudtam beazonosítani. Most igazán jó volt egyedül átérezni ennek az éjszakának az összes rezdülését, mely a zsigereimig hatolt. Furcsa volt még így magamba is kimondani, de csak ÉN és az ERDŐ. Azon elmélkedtem, hogy rengeteg dologban hasonlítunk, az örök rejtély, a megfoghatatlanság, a titokzatosság leng körül minket, mely minden éjszaka magába zár, mint egy álom, mely fogva tartja az embert. Annyira magával ragadott ennek az eufórikus éjszakának a varázsa, hogy váratlanul ért a teraszajtó halk kattanása, amiből következtettem, hogy valamelyik családtagomnak mégis sikerült rám találnia. Nem örültem neki, nem sok kedvem volt beszélgetésbe merülni, de tudtam, hogy úgyse úszom, meg ezt olyan könnyedén. A fejemet a fény felé fordítva próbáltam a sötétségben kivenni, hogy vajon ki merészelte a magányomat megzavarni. Abban a pillanatban, amikor látómezőmben felbukkant Jake ismerős arca, szemem kitágult és hirtelen megint nehezen vettem a levegőt.
Mindenre számítottam, de erre a meglepő fordulatra még álmomban sem gondoltam, hogy a farkasom a kérésem ellenére idemerészkedik. Eközben Jake komótosan odasétált a faragott oszlophoz és lazán neki dőlt, majd a tekintetét rám szegezte. Éreztem a tekintettét az enyémbe fúródni, mintha valamit szándékosan keresne benne. Önkéntelenül megrázkódtam, a közöttünk fennálló szemkontaktustól. Vajon melyikünk lesz az, aki megtöri ezt a néma szempárbajt és előbb elfordítja a fejét?- villant belém ez a kérdés feltétlenül.
A csönd kettőnk között kezdett már hatalmas méreteket ölteni. Nem értettem, hogy miért jött ide, ha most csak hallgatag szemlélőként van jelen. Kezdett elegem lenne, ebből a süket némaságból, amit felém árasztott, úgyhogy arra gondoltam, hogy muszáj lesz nekem kezdeményezni, ha nem akarok idő előtt megőrülni.
- Miért jöttél Jake?- törtem meg a kínossá vált csöndet.
- Számomra teljesen egyértelmű, búcsúzni!
- Búcsúzni?
- Ne tettesd ostobának magadat Nessie, anyád délután elmondta, hogy itt hagyjátok egy időre Forksot. Ami értesüléseim szerint, a te ötleted, döntésed eredménye alapján született meg. Kora estig egyfolytában azon agyaltam, hogy lesz e elég bátorságod elém állni és elköszöni tőlem, vagy szó nélkül távozol az életemből? Most, hogy itt állok előtted, szembesülnöm kellett azzal a lehetetlen ténnyel, hogy nem is akartál tőlem elbúcsúzni. Bárki mondhat bármit, még gyerek vagy Nessie, hiába is nézel ki egy felnőtt nőnek. Mert egy felnőtt nem menekül el, amikor nem a szája íze szerint történek az események, hanem szembenéz velük. Gondolkodtál azon egy percig is, hogy beszélnünk kellene arról, hogy mit érzek irántad? Hogy ez tulajdonképpen mit is jelent a továbbiakban a kapcsolatunk szempontjából?
A választ nem is kell sokáig keresnünk, mert úgyis NEM lenne.
- Megbeszélni? Mond te eszednél vagy Jake? –torkoltam le azonnal.
- Igen, teljesen magamnál vagyok kedves Nessie!
- Nem hiszem! Talán azt várod tőlem, hogy nyíltan a szemedbe mondjam, hogy nem vagyok szerelmes beléd, hogy ezzel még több fájdalmat okozzak neked?
- Látod Renesmme, hogy nem is volt olyan nehéz kimondani a szavakat. Ezért nem kell mindjárt több ezer kilométerre menni tőlem, így is teljesen vettem az adást. Még egy kérdés és aztán tényleg elmegyek! Ha valóban akartad ezt az utazást, akkor miért vagy itt kint? Miért nem örülsz és készülsz te is a nagy eseményre, mint a családod többi tagja?
Nem bírtam megszólalni a kérdés elhangzása után. Csak néztem bambán előre és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Érdekes! Elhagyott a híres beszéded? Nölj már fel kérlek! Te nem akarsz innen elmenni! Nem akarsz tőlem elválni!
- Ez nem igaz, igen is elmegyek!- morogtam most már idegesen a szavakat.
- Tedd azt, de vissza fogsz jönni hozzám, mert én már tudom, amit te még magadnak sem akarsz bevallani.
- És mi lenne az, kedves farkasom?
- Az, hogy ugyanúgy szeretsz, mint én tégedet.
- Nevetséges vagy!
- Tényleg Renesmme? Én nem hiszem! De tudod mit? Adok neked egy kis emléket, hogy majd a magányos és hideg éjszakákon legyen miről gondolkodnod!
Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Jake az egyik percben még a korlátnak dőlve támaszkodott, a másik pillanatban, pedig már mohon, de mégis, gyengéden, érzékien rátapadt az ajkamra. Egy-két másodpercig szinte megbénultam a döbbenettől, az értelmem kikapcsolt. Éreztem a kezét a hátamon, a keblemhez simuló kemény, izmos mellkasát. A keze lassan és érzékien megindult a hátamon, le egészen a derekamra, majd még erősebben húzott magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Azzal nyugtattam magam, hogy még egy perc és véget vetek ennek a nevetséges indítatásból fogant csóknak, de e pillanatban csodálatosan jólesett. A kezeim szinte öntudatlanul túrtak bele a selymes hajba, fülemben csak úgy zúgott a vér. Kellemes izgalom járta át az egész testemet. Felébredt bennem a vágy, a testem minden porcikája kielégülés után kiáltott. Talán sose lett volna erőm elválni ettől a részegítő ajaktól, ha Jake gyöngéden el nem tol magától. Percekig mást sem lehetet hallani, mint a ziháló lélegzetünket. Jacob nem tétlenkedett továbbra sem, a hüvelykujjával végig simított az arcomon, majd követe az ajkaim vonalát. Az érintésébe beleremegtem, szinte némán, hívogatóan kínáltam fel az ajkaimat egy újabb gyengéd csók után. Viszonzásképpen csak egy lázas pillantást kaptam cserébe, majd egy némán elsuttogott szót:
- Viszlát Renesmme!
Azzal hangtalanul megfordult, majd egyetlen ugrással átugrotta a terasz korlátját és eltűnt a fák között. Csak álltam ott megfagyva, mint egy jégcsap. Majd lassan a kezemet az égő ajkamra szorítottam. Még most sem akartam elhinni, hogy Jake egyszerűen megcsókolt és én lázasan viszonoztam. Pedig ott volt a bizonyíték a kezem alatt, hogy nem álmodtam az egészet.
Kis idő múlva az erdő mélyéről egy szívszorító vonyítást lehetett hallani. Tudtam, hogy Jake rettenetesen szenved, de az előbbi csóktól még mindig mozdulatlanságra voltam ítélve. Rögvest a farkasom után akartam indulni, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Csak ott álltam kétségbeesetten, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam mit tegyek. Az egyik felem azt súgta, menj utána a másik felem viszont tiltakozott az ötlet ellen.
Míg magamba viaskodtam, hogy melyik énem kerekedjen felül, addig észrevétlenül kinyúlt egy kéz és megadóan magához húzott és átölt. Az ismerős illatt az orromba szállt.
- Kislányom, minden rendben van veled?- kérdezte megértően édesanyám.
- Soha nem lesz már semmi sem rendben! Megbántottam őt egy életre, soha nem fog nekem megbocsátani. Anyu segíts nekem! Te állsz hozzá a legközelebb, kérlek, menj utána, nehogy valami meggondolatlanságot csináljon, amilyen önfejű!- könyörögtem neki elcsukló hangon.
- Nessie, nem szívesen hagylak most magadra, amikor ilyen szörnyű állapotba vagy!
- Ne törődj velem, most csak Jake a fontos! Kérlek! Kérlek! Kérlek!
- Legalább hadd szóljak az apádnak, hogy…
- Ne! - vágtam rögtön a szavába. – Jól vagyok, hazamegyek inkább csomagolni, hiszen hamarosan indulunk.
- Biztos? Szerintem mégis csak szólnunk kellene valakinek a családból, hogy kísérjen haza és legyen veled addig, amíg apád vagy én haza nem érünk.
- Anya, nem kell semmilyen bébiszitter. Hazatalálok egyedül is. Kérlek, ne késlekedj, indulj, mielőtt baj nem lesz.
Tudtam, hogyha nem cselekedek rögtön, akkor anya még percek múlva is itt fog őrlődni, hogy menjen, vagy ne menjen. Ezért ugyanazt a megoldást választottam, mint korábban Jake. Könnyebb volt a teraszon átszökkeni, mint a házba a kíváncsi vámpírcsaládom láttára távozni.
Percek alatt odaértem a kellemesen hívogató házunkhoz. Berontva csak az volt bennem, hogy minél előbb a szobámba legyek, és neki álljak csomagolni. Mint egy megszállott úgy rohantam össze-vissza a szobába és dobáltam bele a számomra fontosnak ítélt tárgyakat a bőröndbe. De sajna ezzel, a kapkodással csak annyit értem el, hogy hamar végeztem. Lerogytam az ágyra és a kezemet az arcomra tettem. A teljes kétségbeesés állapotába kerültem, magamnak köszönhetően. Nem tudtam, mit hozz a holnap és a rákövetkező időszak, de rá kellett ébrednem, hogy a választás soha sem könnyű…
