“Nincs oly titok, amit az idő fel ne fedne.” (Racine)
A titok felbukkanása
A születésem óta eltelt hét év. A testem e röpke évek alatt rengeteg változáson esett át. Ennek a változásnak köszönhetően egy tizennyolc éves lány kifejlett testében éltem mindennapjaimat. Carlisle nagyapa feljegyzéseinek köszönhetően bárki naponta nyomon követte volna testem változását. Kívülről a testem kemény és áthatolhatatlan volt, mint a vámpíroknak, de belül édesanyámnak köszönhetően ember maradtam. A táplálkozási szokásaim nem változtak meg születésem óta, még mindig a vért részesítettem előnyben, de ez mellett a szilárd emberi táplálékkal is meg tudtam birkózni. Egy szívfájdalmam volt, hogy a velem egykorúakkal, nem tudtam iskolába járni, mert a testem állandóan változott. Pedig ez volt minden vágyam. Rengeteg történetet hallottam a sulis élményekről a családomtól, ahogy próbáltak beilleszkedni az iskolai közösségbe, kisebb nagyobb sikerekkel. A legszebb történet ezek közül az, amikor a szüleim megismerkedtek egymással. A vámpír és az ember szerelme, ami rengeteg viszontagságon ment keresztül és mégis csodálatos egymásra találásban teljesedett ki. Én ennek a szerelemnek vagyok a gyümölcse. Ha elgondolom, hogy vajon nekem, mikor lesz ebben részem? Mert jelen pillanatban így még megismerkedni sem tudok senkivel sem. Borzasztó rossz az a gondolat, hogy talán még éveknek kell eltelnie, mire rám talál a szerelem. Anya mindig azt mondja, hogy ráérek még szerelembe esni, hiszen papírforma szerint még csak hétéves vagyok, bárhogy is látom már felnőttnek magam a tükörben. De már úgy megérezném a szerelem csodálatos érzését, amely beborítana és magával ragadna, bilincsbe verne, hogy többé ne tudnák felkelni sehonnan. Addig is, míg várakozásra vagyok ítélve, élem szürke mindennapjaimat a Forks melletti erdőben. És, hogy miért érzem szürkének a napokat? Nemcsak azért mert itt ritkán süt a nap, hanem mert az életem egy megszokott körforgáshoz hasonlítanám. Délelőtt a családból valaki mindig segít a tudományok elsajátításában, hogyha egyszer sikerül bekerülnöm az iskolába, akkor ne okozzon nehézséget a felzárkózás. A délutánt pedig kedvenc farkasommal töltöm az erdőben.
A farkasom igazi neve Jacob, de én csak farkasomnak vagy Jakenek hívom. Rövidke életem során a délutánok számomra a legértékesebb, amiket vele tölthettek el.
Ilyenkor bejárjuk a La Puschi strandot, a többi falkabélit pedig az otthonában keressük fel. Mégis ezek mellett eltörpül, amikor Jakekel járjuk az erdőt és finomabbnál, finomabb állatok vérét kóstolhatom meg. Míg a családomnak az emberi vér fogyasztását kell kontroll alatt tartani, addig én az állatok vére iránt érezem a késztetést.
Hiába ezt az oldalamat nem tudtam olyan jól kontrollálni, elég volt csak megéreznem az állatok vérének szagát és abban a pillanatban már támadásra készen álltam.
Az áldozataimnak nem hagytam túl sok menekülési lehetőséget. Rájuk vetettem magam és a nyakukat kettéroppantva, máris éreztem az ajkaim között a vér össze nem hasonlítható izét.
Erre a nagyszerű érzésre gondolva máris összefutott a nyál a számba. Ebből a kábulatból csak Alice hangja zökkentett ki.
- Nessie, megjött Jacob!- mondta Alice morcos hangom.
Gyanítottam azért morcos a nagynéném, mert még mindig nem tudta megemészteni, hogy a farkasokat nem látja a látomásaiban. Ez volt neki az egyetlen gyenge pontja. Sokat beszéltek erről Carlise nagyapával is, hogy mi lehet ennek az oka, de minden beszélgetés vége azzal zárult, hogy erre nem tudtak kielégítő választ találni.
- Nessie merre bujkálsz? – halottam hirtelen Jacob hangját a hátam mögül.
- Tudod, hogy nem szoktam bujkálni, mert az nem a mi életstílusunk. Tudhatnák ezt már nagyon jól farkasom. – azzal rögvest a nyakába ugrottam.
Tisztábban voltam azzal, hogy Jacob azonnal összezár a kezeivel és szoroson átölelve tart egy ideig. Mindig ez volt a köszönési forma közöttünk.
Eleinte a szüleimnek nem tetszett ez a látványos köszönési forma amit Jacobbal találtunk ki, mert sokat vitatkoztak ezen. Természetesen mindig akkor, ha nem voltam látható közelségben. Valahogy éreztem és tudtam, hogy van valami családi titok, amiről nem tudok. Amit nem akarnak megosztani velem. Fájt ez az tudat, mert úgy gondoltam ilyenkor magamra, mint egy kívülálló személyre. Sejtettem, hogy velem kapcsolatos dologról van szó, de bárhogy is próbáltam meg a szüleimtől és Jacobtól információt szerezni, nehéz falakban ütköztem. Mintha bezártak volna előttem egy ajtót, ahonnan a kijutás nehézségekbe ütközik. Reménykedtem benne, hogy előbb utóbb ez az ajtó feltárul előttem és végre tisztábban látok mindent. Addig is csak marad számomra a sötétség érzése.
- Kedves Nessie, ma mit csináljunk, mihez lenne kedved? – kérdezte kedvesen Jake.
- Sétáljunk a kedvenc strandunkon, mert van egy személyes kérdésem hozzád.
- Rendben.
A periférikus látó mezőmön keresztül érzékeltem a farkasom meglepődöttségét. Tisztábban voltam azzal, hogy soha nem fordultam hozzá személyes kérdéssel, főleg nem ennyire komoly arccal. A mi kapcsoltunk mindig is csak a bolondozásra és a vadászatra terjedt ki.
- Kocsi vagy futás?
- Inkább kocsi, ha lehet. – válaszoltam diplomatikusan.
Ezen még jobban meglepődött, de ellenkezés nélkül kísért a kocsijához.
Némán kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, és csak közvetlenül a szemébe nézve láttam a kérdések özönét felém áradni.
Legszívesebben az arcára igazítottam volna a kezemet, hogy belelásson a gondolataimba, de valahogy ezt a kommunikációforrást, most először nem szívesen alkalmaztam volna. Úgy éreztem, hogy nem tudnák neki teljesen valós képet kivetíteni a fejemből, anélkül, hogy össze nem zavarnám.
Az otthonomtól a strandig tartó utat némaságba burkolózva tettük meg.
Megpróbáltam csak az elsuhanó tájra figyelni, de a gondolataimat nem tudtam ilyen szinten kordába tartani. A gondolatok csak úgy özönlöttek a fejemben, mint egy kitörni készülő vadmacska.
Hirtelen nagyot fékezett Jake és ahogy kipillantottam a szélvédőn, már láttam is a kedvenc strandunkat felvillanni a távolban. Jacob az autóból kiszállva, már vette is le sportcipőjét, majd a fűzőket szorosan összekötve a vállára csapta őket és elindult, hátra sem nézve, hogy vajon követtem e. Ez nem volt rá jellemző tulajdonság, mert mindig óvott és odafigyelt rám.
- Nos kislány, mi az, az eget kiáltó személyes kérdésed, amit nem tehettél fel nekem a nagy házban? Talán valami titkolnivalód van? – fordult hirtelen felém a farkasom.
- Ismered a történetet Jake, hogy a szüleim hogy szeretek bele egymásba? Az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat a szerelem kérdése. Nekem semmi esélyem nincs, hogy valakivel megismerkedjek, ha soha nem hagyhatom el a Forksi házat, nem mehetek iskolába, szóval reménytelen helyzetben vagyok, hogy valakivel szerelembe eshettek ezen idő alatt. És így érkeztem el hozzád, hogy megkérdezem tőled, mivel téged még nem láttalak rajtam kívül senki mással, hogy voltál e már szerelmes az életben?
A gyorsan elhadart kérdésre hosszú ideig nem érkezett válasz. Már-már megijedtem Jacobtól, ahogy rá néztem, mert először elsápadt, majd többszöri nekifutásra próbált meg beszélni, de csak tátogott, mint egy partra vettet hal. Tudom, hogy soha nem beszéltünk egymással a nő-férfi kapcsolatról, de úgy éreztem, ha a legjobb barátommal sem tudom ezt a dolgot tisztázni és megbeszélni. Akkor kivel-mással?
- Renesmme! –suttogta Jake.
Láttam, hogy nehezen találja a szavakat, sőt hirtelen rossz érzés fogott el, hiszen soha nem hívott Renesmmenek engem. Még akkor sem, amikor az erdőben hirtelen eltűntem a szeme elől, hogy megtréfáljam egy kicsit.
- Nem gondoltam volna, hogy ennek is eljön egyszer az ideje, főleg nem, hogy ilyen gyorsan.
Világos volt számomra, hogy ezt a mondatot csak magának szánta.
- Nessie, nagyon nehéz neked erről beszélnem, pláne úgy, hogy a szüleid nem is sejtik, hogy éppen most készülök átlépni egy határt, amiben megegyeztem velük, hogy csak közösen mondjuk el neked. De úgy gondolom, hogy mivel te feltettél egy kérdést, azt illik is megválaszolni.
Viszont ennek a kérdésnek a megválaszoláshoz, nagyon régi időbe kell visszanyúlnom. Nézd el nekem, ha nem sikerül teljes képet festenem neked erről a történetről, de mindent megteszek érted, ha úgy érzed, hogy ez segít neked valamelyest, abban hogy megértsd…
- Jaj farkasom, ne csigázd már a képzeletemet, inkább meséld már el. – vágtam kegyetlenül a szavaiba, de úgy érzetem, hogy ezt a feszültséget már nem viselem el, ami hirtelen kialakult köztünk Jacobbal.
- Mindig is türelmetlen voltál! Ebben nem is tudom, hogy kire ütöttél? Apádra vagy anyádra? Közbe akartam vágni, de Jake egy intéssel belém fojtotta a szót.
- Hogy a kérdésedre röviden válaszoljak, egyszer úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok valakibe, de aztán a sors közbe szólt és rájöttem, hogy csak ámítottam magam, mert amit akkor éreztem, az nem volt más, mint testvéri szeretet. Nézd, tudom, hogy nehéz ezt megértened, főleg úgyhogy nincs tapasztalatod ebben…
Folytatta volna a mondatot, ha hagytam volna neki más választást. De egy égető kérdés nem hagyott nyugodni, amire rögtön tudni akartam a választ.
- Ismerem azt a lányt, akibe szerelmes voltál úgymond?
Ahogy feltettem a kérdést, Jake arcán egy fájdalmas vonást láttam átsuhanni. Gyanítottam, hogy ezt a választ valószínűleg elkerülte volna, ha teheti. Sokáig vacillált, vívódott magában, ez tisztán érezhető volt rajta. A szemei minden kis négyzetmétert körül pásztázott eközben, de valami oknál fogva soha nem kötött ki nálam. Éreztem, hogy sorsdöntő lesz ez a pillanat mindkettőnk számára. Arra eszméltem fel, hogy rám néz, azzal az ellenállhatatlan pillantásával és kimondta a várva várt mondatot. Erősen kellett koncentrálnom arra, hogy megértsem a suttogva ejtett szavakat.
- Az édesanyád volt az a lány. – suttogta fojtott hangon.
Első reakcióm a bejelentés után a mély döbbenet volt. Majd ezzel egy időben egy mély morgás tört fel a torkom mélyéről. Szinte üvöltöttem a fájdalomtól és ezt egyetlen módon tudtam csak kinyilvánítani felé, ha ordibálni kezdek.
- Te az anyámba voltál szerelmes? Ezt nem tudom elhinni! Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy tehettél ilyen örültséget! – úgy éreztem, hogy egy percig sem maradhatok vele tovább. – El kell innen mennem…
Azzal a lendülettel, ahogy ezeket a szavakat kiejtettem, el kezdtem rohanni vakon előre.
Egy röpke pillanatig, a tudatomig eljutott, hogy a szürke farkasom megpróbál feltartoztatni, de mikor ránéztem, valamit megláthatott az arcomon, mert hirtelen teljes csüggedtség vett rajta erőt. Mintha elszállt volna belőle a mágikus erő.
De engem ez már nem érdekelt. Nem akartam mást csak rohanni és mindent magam mögött hagyni. Egy valamiben biztos voltam, hogy most semmiképp se mehetek haza. HAZA.
Ez a szó most valahogy sokkal fájdalmasabban hangzott a fejemben. Mert eddig a biztonságot, a harmóniát, a szeretetet, a végtelen boldogságot és örömet, az egymással való törődést jellemezte. Most pedig az ÁRULÁST. Nem értettem, hogy tudták ezt sokáig eltitkolni előlem. A saját családom. Ahogy visszagondoltam eddigi életemre, gyönyörű emlékképek sokasága kezdett körvonalazódni előttem, de egyetlen emlékfoszlány sem ragadta meg a figyelmemet, hogy anya és a farkasom között több lenne, mint barátság. Persze örökké bolondoztak egymással, de soha egy árulkodó jelet nem vettem észre rajtuk. És apa? Ő ezt tudta vajon? Akkor miért nem lépett közbe? Miért van az, hogy szinte fiaként szereti Jaket? Rengeteg kérdés suhant át a fejemen, a kérdés özönök szüntelenül áramlottak bennem, mint egy megáradt patak, amely most önti el a végtelen mezőt. Valahogy azt éreztem, hogy én magam vagyok a patak és a tudásszomjam a végtelen mező. Ahogy rohantam az erdőben a fák között, szinte tudomást sem vettem a körülöttem zajló világról. Pedig az orromban éreztem a fiatal őz szagát, mely körülbelül ötven méterre volt tőlem jobbra. Riadtan futott, nehogy préda váljon belőle. De most az egyszer szerencséje volt, mert nem akartam tőle semmit. Csak a futás végtelen messzeségét éreztem a lábaimban. Mintha valami ismeretlen erő bekódolt volna a futás programra. Nem volt más vágyam, csak mindent magam mögött hagyni. Tisztábban voltam azzal, hogy ez őrültség, amit éppen teszek, ezért hirtelen megálltam. Az erdő ismeretlenként vett körül. Tudtam, hogy a Forksi erdőt már régen magam mögött hagytam és most számomra ismeretlen terepre tévedtem. Eszembe jutott apa figyelmeztetése, hogy az erdőben nemcsak étvágygerjesztő állatok lehetnek, hanem számunkra sokkal veszélyesebb teremtmények is. Hogy kik ezek? VÁMPÍROK!
Amikor először hallottam ezt a képtelen mondatot az apám szájából elhangzani, felnevettem és rögtön közöltem is apával, hogy, de hiszen mi is azok vagyunk. „Valóban azok vagyunk mi is Nessie, de mi jó oldalon harcolunk, akik csak állati vérrel táplálkoznak és van a rossz vámpír, aki embereket öl és nem kevésbé akár saját fajtáit is kiírtja, ha éppen ahhoz van kedve. Ez a vámpír társadalom rád nézve még veszélyesebb is, hiszen te félvér vagy. Az illatod, a véred, a szíved dobbanása, mind olyan folyamat létezése, ami az ő számukra a létfenntartást eredményezi. Kislányom, ezért óvunk téged, soha nem engedünk egyedül kóborolni, a vadászatkor is mindig valaki veled megy, hogy mi úgy Jacob is meg tud védeni, ezektől, a vérengző fenevadaktól idézőjelben. Ezért kérlek, soha ne próbálj meg egyedül menni sehová se. Ígérd meg nekem ezt az egyet. Nem tudnánk anyáddal, azzal a tudattal élni, hogy téged elveszítettünk.”- rémlett fel a beszélgetésünk.
Nos ezt az ígéretet éppen most szegtem meg, aminek biztos, hogy lesz következménye. A büntetés, melyet az ígéret megszegése miatt vár rám, számomra most egy percig sem volt fontos.
Egy kívánságom volt csak a felejtés érzése. Mindent el akartam felejteni, amit Jake korábban mondott nekem. A következő kitudja még hány évre, ameddig élek - mert ugye, erre nincs semmi feljegyzés, hogy egy fél vámpír meddig él – valaha is elfelejtsem, hogy az egyetlen barátom az édesanyámba volt szerelmes egykor. Kimondva, kimondhatatlanul össze voltam zavarodva. Rengeteg érzés futott át rajtam. A hitetlenkedés, a megmagyarázhatatlanság, az eltitkoltság. Úgy éreztem magam e pillanatban, mint egy forgószél, aki csak ide-oda hánykolódik a hatalmas tölcsérben és várja, míg sorsára hagyják. Ekkor viszont hatalmas megdöbbenésemre, egy apró fénysugár törte meg a fák sötétségét. Arra felé fordítottam a fejem és a fénynyalábban két alak körvonalait ismertem fel. Tudtam, hogy egy rövidke időre megnyugvást találtam, hogy nem vagyok egyedül.
- Nessie, minden rendben van? – kérdezte Alice –Megláttalak a látomásomban, hogy rohansz eszetlenül az erdőben.
- Minden rendben van velem. – feleltem.
- Jacob hol van? Miért nincs veled, hogy vigyázzon rád? – kérdezte megnyugtató hangon Jasper.
- Igazság szerint ott hagytam a strandon, mert…
- Ezt nem hiszem el! - vágott a szavamba Alice - Mikor tudja nagyon jól, hogy számodra veszélyes az erdőt járni egymagadban. Összevesztettek?- ütötte tovább a vasat Alice.
- Szívem talán, ezt a kérdést nem itt kellene tisztázni. Legjobb lenne hazamenni és kedves bátyánkkal megbeszélni a dolgokat, mielőbb még nagyobb baj keveredik ebből az egészből. –mondta Jasper.
- Ti szóltatok apának, hogy elszöktem?
- Természetesen felhívtam, mihelyst a látomás megszűnt. Tudhatnád már, hogy nincs olyan dolog amit, apáddal nem osztok meg. Különben is rögtön tudná, ha valamit elsumákolnánk. Nem kell neked külön ecsetelnem, hogy gondolatolvasás a fő erőssége.
- Lányok induljunk már! Elég a fecsegésből! Soha nem tudjátok befogni a szátokat egy pillanatra sem. – vágott közbe Jasper éles hangon.
Azon morfondíroztam magamban, amit Jasper mondott nekünk, mert nem volt rá jellemző ez a magatartás. Mindig nyugalmat sugárzott felénk, még akkor is, ha éppen nem rózsás volt a helyzet körülöttünk. Nem értettem ezt a megnyilvánulását. Talán érzett valamit a levegőben vagy csak szimplán mehetnékje volt már hazafelé. Mielőtt jobban belemélyedtem volna ennek taglalgatásába, Alice megfogta a kezemet és húzni kezdett maga után.
- Na de Alice! – méltatlankodtam hangosan. Nem vagyok dedós gyerek, akit kézen fogva kell hazaterelni, mert éppen egy pillanatra magára maradt egy erdőben.
- Renesmme, jó lenne, ha nem húznád ki még jobban azt a bizonyos gyufát, mert így is nagy bajban vagy. Apádék hazaindultak a vadászatból, és azt is közlöm veled, hogy nincs túl rózsás kedvében. Valószínű, hogy Jacob is megkapja a magáét tőle. Tudod, hogy mennyire félt téged. Tehát igyekezünk a kedvében járni és induljunk hamar. – zárta le a vitát kedvenc nagynéném.
Tudtam, hogy nincs értelme tovább vitatkozni, hiszen én követtem el meggondolatlanságot, de valahogy nem igazán akaródzott hazamenni és szembenézni a szüleimmel. Még nem tértem magamhoz, hogy a két legfontosabb ember a világomban, akiknek a születésemet köszönhetem, egy ilyen titkot képesek voltak előttem ilyen sokáig megtagadni. De még ennél is kíváncsiabb voltam arra a felvetésre, amiket a futásomkor gondoltam. Sejtettem, hogy ma este részletesebben is megismerem ezt a történetet a szüleim által, amit Jake próbált meg nekem elmesélni, mielőtt el nem rohantam. Csak amit még én sem sejtettem ekkor, hogy a történetnek itt nincsen vége.
Már messziről feltűnt nekem, a kivilágított ház, amely hívogatóan magasodott elénk. Számomra ez volt maga a palota, pedig abszolút nem úgy nézett ki. Esme nagyanyám nagyon is odafigyelt rá, mikor édesanyáméknak készítette a házat, hogy az egyszerűség lengje körbe. Imádtam ezt az egyszerűséget, valahogy mindig jó érzéssel töltött el, hogy ilyen gyönyörű házban élhetem a mindennapjaimat. Persze a farkasom, nem igazán érezte itt jól magát, zavarta a tág tér és az össze nem téveszthető vámpír illat is. Érdekes volt számomra ez a jelenség is, hogy a szüleim illata zavarta őt, az enyém pedig nem. Talán többet tartottam meg az emberi létből, mint eredetileg gondolta azt bárki is. Mindenesetre apa és nagyapa próbáltak felkutatni valamit, arra nézve, hogy egy félvámpír vajon mennyire örökölte az emberi létforma génjeit, de sajnos nem jutottak semmi eredményre. Egyetlen egy kiinduló pontjuk volt, aki nem más, mint egy félvér srác, akit Nahuelnek hívnak. De ő is több száz kilométerre élt tőlünk az Amazonasban. Carlise nagyapa persze mindenképp fel szerette volna keresni és megvizsgálni őt, ilyenkor égette a tudás megszerzésének a vágya. De valahogy mindig közbe jött valami, ami miatt nem tudott a család felkerekedni és elindulni egy ismeretlen táj meghódítása felé.
A ház felé közelítve, egy kis mozgást érzékeltem, és ahogy jobban odafigyeltem, egy szürke farkas átalakulásának lehettem a szemtanúja.
Ahogy észrevette a hármas fogatunkat, felénk fordult és a szemébe nézve, csak szomorúságot fedeztem fel. Látszólag őt is megviselte a pár órával ezelőtt lejátszódott jelenet.
- Jól vagy Nessie?
Lépett elém félve Jake és kinyújtotta a kezét felém, mintha meg akarta volna simogatni az arcomat. Hátra húzódtam az érintése elől. Látszott rajta, hogy rosszul esett neki a reakcióm.
- Jasper, magunkra hagynátok öt percre? - kérdezte Jacob.
- Mégis mit képzelsz Jacob? Ma már nem volt elég, hogy magadra hagytad őt? Lehet, hogy Bella ezt megbocsátja neked, de Edward biztos, hogy nem fogja. – fröcsögte a nagynéném a szavakat Jacobnak.
Rosszabbul nem is válogathatta volna meg a szavakat Alice, mert a farkasommal egyszerre felszisszentünk. Hirtelen egymásra néztünk és szavak nélkül kommunikáltunk egymással.
Nagynéném észrevette, hogy teljesen fölösleges lett közöttünk és Jasperrel néma csendben elindultak a ház felé, de mielőtt eltűnt volna a falak mögött, még visszaszólt.
- Ha nem túl nagy kérés, akkor maradjatok a ház közelében, mert nem sokára megjönnek a szüleid Nessie!
- Rendben Alice! - feleltem halkan. Te pedig Jake, mond el, amit még el akarsz mondani, aztán menj isten hírével, mielőtt apa még hazaér és a fejedet nem veszi.
- Per pillanat legkisebb gondom az apád, ezt elhiheted nekem. Mi ütött beléd, hogy csak otthagysz minden szó nélkül? Van fogalmad róla, hogy mit éreztem, amikor olyan kurtán-furcsán elköszöntél tőlem?
- Mégis mit vársz tőlem, amikor közlöd velem, hogy az anyámba voltál szerelmes. Hogy voltál képes ezt eltitkolni előlem? Miért nem mondtad meg nekem? Jogom lett volna tudni erről, nem gondolod?
- Nézd! Én már régen el akartam neked mesélni mindent, de a szüleid úgy határoztak, hogyha itt lesz az idő, majd közösen elmondjuk neked. Nem akartunk neked fájdalmat okozni hidd el, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy te így fogsz rá reagálni. Mikor azon az éjszakán megszülettél, számomra minden megváltozott. Letisztult bennem, hogy édesanyádat nem úgy szerettem, mint ahogy nő és férfi szereti egymást, hanem mint egy testvért, vagy mint egy barátot. Mielőtt elrohantál volna, még el akartam mondani, hogy van valami még Renesmme, amit még nem mondtam el neked, de fontos mozzanat, hogy megértél engemet.
- Újabb titok, amit még nem osztottál meg velem? Hát ez remek! Soha nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű kérdés, ekkora lavinát indít meg körülöttem. Minden pillanatban úgy érzem, mintha magával akarna rántani. A legjobb barátom vagy Jake, azt hittem, hogy mindent tudok rólad. Aztán egy napon keserűen fel kell ébrednem ebből az álomból?
- Nessie, kérlek! Ne gyötörd magad! Hallgass meg inkább, aztán ha úgy érzed, hogy nem értesz meg engem, akkor nehezen de elengedlek, hogy menj és éld az életedet nélkülem. Hiszen hozzám vagy láncolva.
- Hozzád láncolva? Ezt nem értem Jake!
- Enged, hogy elmondjam. Azt már tudod rólunk, hogy ha vámpírok vannak a közelünkbe, akkor a törzs tagjai átváltoznak farkassá. De azt nem tudod, hogyha meglátsz valakit, akkor egy pillanat alatt beleesel, és minden más elveszíti a jelentőségét. Az illető, akibe beleszeretsz, a raboddá válik anélkül, hogy ő tudna róla, érte mindent megtennél és még azon is túl. Ezt a folyamatot egymás között a falkában bevésődésnek hívjuk.
- És veled már megtörtént ez a bevésődés? Ezért nem tudsz innen elszakadni, mert az anyám a bevésődésed tárgya?
- Nessie! Figyelsz te rám egyáltalán? Mondtam neked, hogy anyádat, mint testvért szeretem, ugyanúgy, mint a családod többi tagját is. És igen én már bevésődtem valakibe, egy gyönyörű éjszakán. Ez a valaki pedig te vagy NESSIE!- kiáltotta Jake.
Ebben a pillanatban minden megszűnt körülöttem, ugyanúgy, mint pár órával korában. Fel se fogtam a szavak jelentését, amit Jacob mondott nekem. Csak egy valamiben voltam biztos, hogy most el kell válnunk egymástól egy rövid időre, hogy nyugodtan átgondoljam a mai nap eseményeit. Ezért szomorúan Jakere néztem és a szám a legfájdalmasabb mondatot hagyta el.
- Ha ez így van, ahogy mondod Jake, akkor most kérlek szépen, hogy menj el, és ne keress egy ideig, amíg úgy nem érzem, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel.
Farkasom nem szólt semmit, tudta, hogy elhatározásom megingathatatlan és tiszteletben tartotta ezt. Az arcán egy szomorú kifejezés jelent meg, majd nehéz léptekkel elindult, mintha az egész világ fájdalma az ö vállát nyomná.
Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki. A legnagyobb baj az volt, hogy ezzel egy időben saját magamnak is. Soha nem gondoltam volna, hogy az én kedves szürke farkasom szerelmes lehet belém, soha nem tett felém erre utaló jeleket.
A köztünk lévő kapcsolatunkra mindig is úgy tekintettem, mint egy soha el nem múló barátságra. Talán most tört apró szilánkokra, amely soha nem ragasztható össze?
Nehéz szívvel indultam be a házba. Most még a meghitt környezet sem tudta feledtetni velem az átélt megrázkódtatást. A házba belépve, láttam, hogy nagynénémék kényelembe helyezkedtek a hófehér kanapén. Alice meg akart szólalni, de észrevehette rajtam, hogy most nincs kedvem beszélgetni. Egy szó nélkül vonultam át a nappalin, hogy a szobámban találjak egy kis megnyugvást. Megnyugvás ez a szó visszhangzott egyre a fejemben. Nagyon is jól éreztem, hogy nem fog egy hamar megtalálni engemet, mert apuék hazafelé tartanak és biztos, hogy kapok a fejemre, amiért egyedül mászkáltam az erdőben. De ami még ennél is jobban izgatott engem az Jake volt. Vajon hogyan tudunk megbirkózni ezzel a helyzettel?
A feltett kérdésre sehogy sem találtam a választ. Abban reménykedtem, hogy egy kiadós alvás, talán meghozza a várt választ. Talán még minden helyre jöhet közöttünk. Ezzel a gondolattal a fejemben, aludtam el.
