Éjszakai szavazás
- Ébresztő hétalvó! Lassan ideje lesz felkelned, így is végig aludtad a délelőttöt. – szólt anyu hozzám.
Válaszul csak egy brummogásra futotta tőle, amit nagyjából úgy lehetetett volna lefordítani, hogy „hagyjál békén.” A takarót próbáltam feljebb cibálni az arcom elé, hátha a világosság megszűnik, ami az ablak felöl érkezett felém.
- Felejtsd el, hogy a takaró mögé bújsz, mint aki nem lát. Attól még nem tűnök el, bárhogy is akarod. Talán ha vennéd a fáradságot és rám figyelnél egy percre, akkor elmondanám, hogy beszéltem éjszaka apáddal.
- Micsoda? – kérdeztem izgatottan.
- Jól hallottad. Hála a vámpírhallásodnak. - nevetett fel anyu. - Siess hozzá, mert türelmetlenül várja, hogy beszélhessen veled.
Ennek a hírnek biztos tudatában, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek. Fénysebességgel rohantam a dolgozószoba felé. A hirtelen fékezéstől az ajtón úgy estem be, hogy még a kopogásra sem maradt időm. Tutira vehettem, hogy ez miatt apa majd etikettből megint kiselőadást tart nekem.
- Jó reggelt Nessie! Látom a kopogás megint kimaradt a szótáradból. El ne felejtsem figyelmeztetni Alicet, hogy van még mit csiszolnia az illem tudásodon.
- Neked is szép jó reggelt apa!
- Anyád mesélte, hogy utazni akarsz, meg szeretnéd ismerni a nagyvilágot! Megkérdezhetném, hogy mire ez a nagy sietség? Eddig mindig ellene voltál, hogy itt hagyjuk rövid időre Forksot. Ugorjuk is át ezt a kérdést, jól tudom rá így is a választ.
- Gondoltam, hogy máris kiolvastad a fejemből. Az embernek melletted nem lehet magánélete egy pillanatra sem. Bárcsak örököltem volna azt a képességet anyától, hogy én is elrejthessem a gondolatokat előled.
- Ez sajnos késő bánat kedvesem! Jól meggondoltad? Mert nem szeretném, ha holnap arra kellene fel a nap és vele együtt én is, hogy meggondoltad magad.
- Nem, mindenképp szeretnék utazni.
- Rendben, akkor én megteszem a szükséges lépéseket. Összehívom a családot egy kis kupaktanácsgyűlésre.
- És ez mire lenne jó?
- Nézd kislányom, a döntés rájuk is tartozik, hiszen egy család vagyunk. Minden fontos dolgot megbeszélünk egymással. És ha most megbocsátasz sok a dolgom estig még, úgyhogy megkérnélek, hogy halkan csukd be magad után az ajtót!
Egyértelmű volt a helyzet, hogy szépen utamra bocsátottak. Nem is bántam. Hiszen sikerült elérnem, hogy apa is támogasson az elutazásban. Szép lassan megfordultam és köszönés nélkül távoztam. A dolgozószobából kiérve feleszméltem, hogy még mindig a tegnapi ruha van rajtam. Sürgősen változtatni kellett ezen az állapoton, ezért a szobám felé süvítettem újra. Nem sok teketóriázás után a ruhát ledobva magamról, a szekrénybe benyúlva, máris megtaláltam a kibontatlan ruhás csomagokat kikezdhetetlen hadát. Hiába Alice soha nem fog megváltozni. Mindig képes degeszre teletömni a család ruhatárát. Soha nem fogytunk ki a ruhákból, hiszen nagynéném alapelve az volt, hogy egy ruhát csak egyszer szabad felvenni. Így bár személy szerint nekem tetszett a tegnapi ruha, ami rajtam volt, ő is csúnyán végezte, mint elődei. Azaz egy neylon zsákba, valahol a többi mellett.
Gyors öltözködés után, nem tudtam mihez kezdeni magammal. Eszembe jutott, hogy büntetésbe vagyok, tehát a nap hátralévő részét a házban kell eltöltenem. A kilátás nem kecsegetett semmi jóval. Mihez is tudnák kezdeni itt magammal? Miért nincs nekem valami elfoglaltságom, mint a többi családtagomnak? Persze tudom, hogy ők az éjszaka miatt voltak kénytelenek megfelelő elfoglaltságot találni. Egyre azon meditáltam, hogy mihez kezdjek, de semmi épkézláb ötlet nem suhant át a fejemen. Arra gondoltam, hogy megkeresem anyut, hátha feloldja a büntetésemet, vagy talál számomra kielégítő munkát, ami estig leköt és nem utolsó sorban a gondolataimat is. Szobámból kilépve éppen láttam, hogy anyu a kocsija felé tart. Rohantam utána, hogy mielőbb elcsípjem, mielőtt eltűnik, a szemem elöl.
- Anya várj! – lélekszakadva rohantam utána. - Hová mész? Nem vinnél magaddal?
- Sajnálom Renesmme, de apád szigorúan megtiltotta, hogy elhagyd a házat. Idézem a szavait: nincs kibúvó a büntetésed alól, bármennyire is legyél mézes-mázos hozzám.
- Ez nem igazságos! Mégis mihez kezdjek a házban?
- Ezt már neked kell kitalálnod. Gondoltál volna erre, amikor elszöktél!
- Kösz a nagy semmit. Mégis hová mész és mikor érsz vissza? Vagy ez is meg van tiltva, hogy ezt a tudomásomra hozd.
- Nem, nincs meg tiltva természetesen, de gondoltam, hogy téged nem igazán érdekel, hogy mi van Jacobbal, viszont úgy érzem, hogy most egy baráti beszélgetés mindenképp ráférne szegényre.
Bármit is akartam volna mondani, anyám mondata a szívemig hatolt. Eddig a pillanatig nem is igazán voltam talán tudatában, hogy Jake, hogy birkózik meg a fájdalommal, amit kimondva kimondhatatlanul én okoztam neki. Néztem magam elé megrendülten, mint aki teljesen elveszítette maga alatt a talajt. A váratlanul ért szavak letaglóztak. A sokk hatása alól mozdulni is képtelen voltam, mintha valami láthatatlan erő az összes életerőt kiszívta volna belőlem. Csak álltam bambán a langyos délután szélben. Észre sem vettem, ahogy anyu lassan elhajtott. Fogalmam sincs, hogy meddig álltam egy helyben, mint egy kőszikla. Míg csak azt nem éreztem, hogy valaki óvatosan át nem ölel. Az érintés egyszerre volt kemény és lágy. Ahogy hátrafordultam, meglepődve láttam, hogy apám áll a hátam mögött.
- Nessie, aggódok érted, már két órája állsz itt egy magadba, mint akibe villám csapódott.
- Talán ez is történt velem!- feleltem nagyon halkan.
Nem volt közöttünk szükség további szavakra. Nagyon is jól tudtuk mindketten, hogy mi foglalkoztat engem valójában. Apával csendesen sétáltunk vissza a házba. Ami ezután történt az mindkettőnket ugyan úgy meglepett. A könnyek megállíthatatlanul peregtek a szememből. Rettenetes kínomban az ajkamba haraptam, hogy nehogy még nagyobb hangot adjak a bennem tomboló gyötrelemnek. Apa próbált volna közel húzni magához, de kitéptem magam az ölelő karok összefonásából, és amennyire tőlem tellett megszaporáztam a lépteimet a szobám felé. A szobámba beérve az ágyra vettetem magam és még jobban sírva fakadtam. Ez nem lehet igaz. Ez már biztos a vég. Nem veszíthetem el a barátságát. Kérlek, istenem adj elég erőt Jakenek ahhoz, hogy átvészelje ezeket a napokat. Főleg, most amikor a köteléket próbálom kettőnk között eltépni. Mit hagyok magam után benne? A keserű gyötrelmet, az elhagyatottság érzését, a temérdek fájdalmat. Képes lesz majd a földről felkelni?
Megannyi kérdés száguldott a fejemben, mint egy gyors vonat. Persze amikor a legnagyobb szükségem lenne a válaszokra, akkor nincs senki, aki válaszolna rá.
Most nagyon utáltam, hogy még Alice sem képes Jacob jövőjét kifürkészni. Jó lett volna tudni a válaszokat. Tudtam, hogy el kellene terelnem a gondolatokat valamivel, ami nem vele kapcsolatos, de képtelen voltam rá. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el a fájdalmamban elmerülve. Arra riadtam fel, hogy anya benyit az ajtón.
- Kislányom, gyere, átmegyünk nagyapádékhoz.
Mint egy holdkoros úgy keltem fel és indultam el az ajtó irányába. Tudtam, hogy szörnyen nézek ki az összemaszatolt könnyekkel az arcomon és nem nyomott túl sokat az összképen, a szemem pirossága sem. Átkoztam megint csak az emberi mivoltomat, amiért nem születtem százszázalékos vámpírnak.
Ahogy rohantunk nagyapáék háza felé egy égető kérdés nem hagyott nyugodni, amire mindenképp választ akartam kapni. A nagy ház elé érve lelassítottuk a futásunkat, annyira, hogy beszélgetni is tudtunk akár. Nekem most erre volt szükségem.
- Anya, hogy van Jake? – kérdeztem halkan.
- Nem túl jól!
Bevallom nem pont ennek a válasznak örültem volna, ha lehet. De hát mit is vártam igazán? Hogy majd jókedvében kiugrik a bőréből? Ennyire tényleg nem lehetek naiv!
- Renesmme, hagyd most, ezeket, a gyötrő gondolatokat magad mögött, nem ezért jöttünk. Vagy közbe meggondoltad magad és még se menjünk el Forksból? – szólt rám apa.
- Nem, mindenképp szeretnék elmenni innen.
- Jó, akkor nincs más hátra, mint a többieket is tájékoztatni erről. Gyertek, menjünk be.
A Cullen házba belépve a légy zümmögését sem lehetett hallani. Mégis nagyon is a tudattában voltam annak, hogy mindenki itt van. Apáék egy szó nélkül elindultak az étkező felé. Nem maradt más hátra, mint, hogy követtem őket. Azon már meg sem lepődtem, hogy mindenki a helységben tartózkodott, de ami furcsa volt, hogy mindenki az asztal körül ült, mintha étkezéshez készülnének. Maga a feltételezés is nevetséges volt. Az asztal körül viszont három szék üresen árválkodott, amire szépen sorjában helyett is foglaltunk. Alig ültünk le, máris a nagyapám magához ragadta a szót.
- Valami baj van fiam, hogy ma este hirtelen össze kellett jönnünk?- kérdezte nagyapám.
- Nincs baj Carlisle, de egy fontos hírt kell közölnöm veletek, ezért hívtam össze az egész családot. Renesmme úgy határozott, hogy szeretné megismerni a különböző országokat, a bennük élő embereket, ezért pár évre vele megyünk, és együtt felfedezzük a világot. Bellának sem volt még alkalma mindenhová eljutnia.
- Hát ez igen meglepő számomra, de miért pont most? Mikor akartok indulni? Már tudjátok, hogy pontosan hová is utaznátok szívesen?
- Holnap után indulnánk, addig mindent össze tudnánk csomagolni, amire pár napig szükségünk lenne és elsőnek Tanjáékhoz látogatnánk el Alaszkába.
- Értem! Jacob nem megy veletek? Hiszen elválaszthatatlanok Nessievel!
- Nagyapa! Jake nem jön velünk, jobb lesz, ha egy kis időre külön leszünk egymástól. – ragadtam magamhoz a szót.
- Mi van Nessie, talán a tyúkszemedre lépett a farkasod?- kérdezte vigyorogva Emmett és közben Jasperrel összepacsiztak az asztal felett.
- Jó vicc Emmett! Csak kár, hogy nem tudok rajta nevetni!- feleltem neki elég mérgesen.
- Kislány, csak vicceltem, nem kell azért mindjárt nekem ugranod! Vagy van valami takargatnivalód, hogy ilyen heves vagy?
- Emmett nem hiszem, hogy rád tartozna, hogy Renesmme és Jake, hogy állnak egymással, ezért inkább kanyarodjunk vissza az előbbi beszélgetéshez! - hallottam ismét nagyapa hangját. Edward! Arra nem gondoltál, hogy mi is szívesen veletek tartanánk?
- Bevallom, szerettelek volna erről is megkérdezni titeket, de túl nagy áldozat lenne ezt kérnem, úgy gondolom.
- Ne viccelj fiam, ha ezt kérnéd tőlünk, biztosra veszem, hogy a család igent szavazna nektek, és veletek tartanánk.
- Ti is így gondoljátok? – kérdezte apám a többi családtagtól.
- Természetesen Edward!- hallatszott mindenhonnan.
- Akkor a kérdés el is dőlt, mindenki jön velünk!- felelte lelkesen anyám.
Ennyit a szavazásról gondoltam magamban, nem tudom, mit is vártam tulajdonképpen. Rég láttam ennyi lelkes vámpírt körülöttem, akik úgy ugráltak egymás nyakába, mintha valami fő nyereményt ütöttek volna meg. Lehet, hogy ők is örültek annak, hogy végre elhagyhatják Forksot?
